A kvantumszámítógép és a kódtörés kapcsán a katonaság már egyszer keresztbe tette bakancsos lábát a nanotechnológia békés fejlődésének ösvényén. Járjuk most egy kicsit jobban körül, mi módon változtatná meg a fejlett nanotechnológia a hadviselés jelenleg ismert módozatait! 

 Amint azt a népszerűsítő művekből, de akár számítógépes játékokból is ismerjük, századunk második felének katonája -hála a nanotechnológiának- testhezálló, könnyű, de szupererős harci öltözetet visel. Ez az öltözet nemcsak golyóálló mellényként szolgál, de folyamatosan ellenőrzi a harcos környezetét, biológiai és vegyi támadásokat detektál és hárít el, fél szemét viselője élettani jellemzőin tartja, szükség esetén elsősegélyt nyújt, és persze állandó kapcsolatban van a parancsnoksággal. Viselőjének erejét megsokszorozza, így a jövő harcosa könnyedén szökken a többméteres fal tetejére, és akár egy kisebb gépjárművet is felemel. És több színben is kapható. Hát nem csodálatos? Egy frászt!

 Képzeljük magunk elé a seregnyi harcost, amint harci öltözetükön megcsillan a lenyugvó sivatagi Nap fénye. Körültekintően kiválasztott helyen, jól védett táborban készülődnek a takarodóhoz. Mozgalmas nap áll mögöttük, rájuk fér a pihenés. A legmodernebb technikával védett táborban persze semmilyen fegyver nem férhet hozzájuk, de jó lesz hamarost fedél alá húzódni, mert az időjósok szerint homokvihar közeleg. S valóban, szokatlanul vörös az ég alja.

 A szél azonban nemcsak homokot hoz. A porszemek miriádja közt, észrevétlenül és észrevehetetlenül nanorobotok milliárdjai szállnak a tábor felé. Amint közelednek a céljukhoz, egymáshoz is egyre közelebb húzódnak, és épp az ellenség feje felett állnak össze egy nagy gömbbé, ami kritikus tömegű uránt tartamaz. Ami ezután jön, az ellen a harci öltözet sem nagyon véd... 

 Ezt az utóbbi forgatókönyvet természetesen nem a nanotechnológia mai apostolai találták ki. Stanisław Lem írt erről A XXI. század fegyverrendszerei avagy a tótágas evolúció című művében. (Csak csendben jegyzem meg, hogy az utóbbi 40 évben nem bukkant fel olyan új technológiai vívmány, aminek a lehetőségét ne taglalta volna Lem a múlt század hatvanas éveiben megjelent Summa Technologiae című művében.)

 A fenti direkt akció persze nem biztos, hogy a legcélszerűbb. Elvégre a bolondnak is nyilvánvaló, hogy háborús cselekmény zajlott le, s ha a válaszcsapás nélkülöz is minden kifinomultságot, attól még elevenbe találhat. De mi a helyzet akkor, ha a nanorobotok akciója nem ennyire egyértelmű? „Vajon sorscsapás volt-e a tengerparton végigsöprő ciklon vagy vírusméretű, fáradhatatlan mikrometeorológiai diverzánsok mozgatták a légtömegeket a háttérből? Közönséges aszály szabadított-e a földekre vészt, vagy újfent az esőfelhőket irányították ügyes kezek más irányba?” teszi fel a kérdést Lem képzeletbeli narrátora.

 Az éghajlat hadászati célú befolyásolásának ötlete egyébként nem Lemtől származik. Neumann János vette fel először ennek lehetőségét. À propos, Neumann. Ő volt az, aki elsőként gondolkodott el komolyan az önsokszorosító gépek lehetőségén. S hogyan is gyárthatnánk hatékonyabban a nanorobotok milliárdjait, mintsem hagyjuk, hogy a környezetükben fellelhető anyagokból előállítsák önmaguk másolatait? S ha így járunk el, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a számtalan másolás során nem csúszik be egy-egy hiba? Amit mostantól mutációnak is hívhatunk, nanorobotjainkat pedig új életformának, melyre hat a természetes kiválogatódás. Na, ez az a pont, ahol a dolgok végleg kicsúsznak a tervezők ellenőrzése alól, ugyanis a darwini evolúció hatékonyságát csak alábecsülni lehet. A nanorobotok sokadik generációja már egészen mással foglalatoskodik, mint amire alkotóik szánták őket. Például embereket betegít meg. 

 S ha már elszabadultak, hogyan is lehetne őket megfékezni? Mikor fordult elő a Föld története során, hogy Góliát győzelmet aratott Dávid felett?